20.Fejezet♪Kávészünet

H A R R Y

Taylor teste teljesen ellazul, de olykor az izmai meg-meg ránganak a karjaim között. Az arcán az izmok fájdalmas fintort vesznek fel több alkalommal is. Olyan szorosan ölelem, amennyire csak tudom, ringatom, de olyan lágysággal, hogy ne fojtsam meg. Már magam sem tudom, hogy mennyi idő is telt el, de nem is igazán izgat, csak hogy a karomban pihenő lány, minden fájdalma elmúljon. 

— Harry — a hangja olyan halk, s meggyötört. 

— Itt vagyok — simítok végig a kézfején, míg halkan beszélek. — Minden rendben lesz. Hogy érzed magad?

— A fejem szétmegy és a hasam fáj nagyon — suttogja erőtlenül a választ. — Segítenél?

— Miben?

Olyan nyugodtan és lassan beszélek, mintha egy kisgyereket ringatnék a karjaim között. 

— Fogat.. fogat szeretnék mosni — motyogja, mintha valami szégyenletes vágyát osztaná meg velem. 

Elmosolyodnék, ha nem a jelenlegi helyzetben lennénk, de ennek ellenére még is aranyosnak és aggodalmasnak gondolom egyszerre a kérését.

— Természetesen.

A kezét továbbra is fogom, amíg felállok, és felsegítem őt is. Ujjai olyan szorosan fonódnak a tenyeremre, hogy megijedek, mitől is tart ennyire, hiszen velem van. Igaz, sejtelme sincs, hogy mi is történt, és meglepő, hogy semmi kérdése sincs a rosszulléte felőle, de én magam is jobbnak látom, hogyha holnap, némileg tisztább fejjel osztom meg vele a dolgot. 

A mosdóhoz lépünk, ahol is a pultra támaszkodik, én pedig kinyúlok mellette az új doboz felé, melyet fel is bontok. A zacskóba bújtatott fogkefét és a hozzá csomagolt fogkrémet is kiveszem. Nyomok a fehér kefének a sörtéire a pasztából, és a víz alá dugom egy kissé. Megfogom Tay kezét ő pedig készséggel veszi el a fogkefét és a szájához emeli, ám mielőtt a fogait eléri, megszólal:

— Csak.. csak ne nézz, kérlek — zavart, az arcán, amely eddig hófehér volt, most kis szín is megjelenik, amelynek nagyon is örülök. 

— Ígérem, hogy nem leskelődöm — söpröm el a haját a meleg bőréről, és a vállához érintem a számat. Megfeszül és pár másodperc lepergése után enged el, és kezdi el a fogait megmosni. Egyik kezem a derekán pihen, a másikkal a pulton támaszkodok, lehet, hogy a közelségem már túlságosan is zavarba ejtő, de semmit nem szól. Türelmesen várom, hogy végezzen, és persze olykor a tükörbe pillantok, ám csendben maradok. Kissé előrébb hajol én pedig ösztönösen lépek kicsit hátra, mielőtt a találkozás kellemetlen lenne a számára, s talán nekem is minimálisan. A vizet megnyitva hagytam neki, így könnyedén végzi el az utolsó simításokat, míg el nem zárja azt, s keze járni kezd a pult márvány területén. Kinyúlok, és egy kéztörlőt adok neki, mellyel nem szöszmötöl sokat, s azt is a pultra teszi. 

— Jobban érzed magad? — én vagyok, aki a beállt, egyáltalán nem kínossá vált csendet megtöri. 

— Nem igazán, de sokat segített — feleli, és a keze az enyéméhez érve meg is ragadja azt. 

Talán most van az első alkalom, hogy ő az aki az érintésünket kezdeményezi, még ha csupán egy meleg kézfogásról van szó. Elhessegetem annak a kósza gondolatát, hogy a tájékozotlansága hajtotta csak erre a tettére, és inkább magamhoz vonom. 

— Le kellene pihenned, szörnyű reggel néz eléd, és ki kell aludnod magad. Nem adhatok most fájdalomcsillipítót, de holnap, a reggeli után igen. Ezért is jobban szeretném, ha aludnál és nem éreznéd ezt a szörnyűséget. 

— Szólnál Sissynek.. vagy te átkísérnél a szobámba? 

— Itt maradsz. Velem. 

Olyan magabiztosan jelentem ki, hogy talán én is megijednék a helyében a szavaimtól. 

— Kétlem, hogy jó ötlet lenne — kezd el lépegetni, de hirtelen a hasához kap, s összegörnyedve a földre térdel hevesen. Utána kapok, mellé térdelek és kezére a kezemet teszem. — Nagyon … nagyon fáj — sziszegi a szavakat, a hangja elcsuklik, s fejét a mellkasomra hajtja. 

Nem beszélek, nem nyugtatná meg és engem sem. Valójában fogalmam sincs mit is mondhatnék neki, azon kívül, amit már említettem. Valószínű, hogy a legrosszabb barát vagyok, és egyben a legjobb. Teljesen nézőpont kérdése. 

Felnyalábolom, a fájdalomtól eltorzult arcát a nyakamba dugja, s olyan szorosan kapaszkodik belém, mintha az életmentő öve lennék. S talán valóban így is van. Az élete biztonságban van, de a fájdalmát nem tudom elvenni tőle. Biztonságban tartom, nyugtatom, elhitetem vele, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, amint reggel eléri a partot.

— Szeretnél valami kényelmesebb ruhát, ugye?

Be kell látnom, hogy nagyon is bejön a rövidnadrágnak álcázott anyag, és a melltartó, amely gondolom valami új divatőrületnek tudható be. Dekoratív lány, meg kell hagyni, hülye lennék, ha nem venném észre, és annyira rohadt mázlista vagyok, hogy annak ellenére, hogy teljesen nem bír meggyőződni arról, hogy ki is vagyok, bízik bennem. Nem állítom, hogy teljesen a végletekig, de nyugodt szívvel marad velem kettesben, amely sok minden pozitívumot jelent a számomra.

— Azt hiszem, hogy elfogadom — bólint, és ülve marad az ágy megvetett tetején. 

A bőröndömhöz lépek, amelyben eléggé rendetlenség uralkodik, de megtalálok hamar egy tiszta pólót. 

— Nadrágot nem igazán tudok adni — mormogom. — De, ha gondolod átmegyek a lakosztályodba. 

— Csak aludni szeretnék — motyogja, és a hajába túr. — Úriember leszel?

— Mindig az vagyok — féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon, és örülök mostoha módon, hogy nem látja. 

— Nincs erőm vitázni most, de visszatérünk rá — suttogja erőtlenül és kinyújtja a kezét, mire beleteszem az anyagot. — Elfordulnál?

Lehetnék szemét alak, de tényleg elfordulok, és hagyom, hogy nyugodtan rendbe szedje magát. Jó pár percen át türelmesen várok, hallom a cipzár árulkodó hangját, nagyot nyelek és tényleg próbálom magam elé idézni édesanyám nevelését, amely még tizenéves korom elején érkezett meg, s a legkínosabb beszélgetéseink voltak a lányokkal kapcsolatban. 

— Kész vagyok.

Ahogy ez a két szó elhangzik, meg is perdülök a tengelyem körül. A felsőm a combja közepéig érne talán, de ülő helyzetben éppen csak takarja a csodás lábait. Ismét emlékeztetem magam arra, hogy nem vagyok az a srác, aki letámadná, és ne tisztelné a nőket. De a francba, egy vonzó nő egy falatnyi bugyiban és a pólómban ül az ágyam tetején! Megrázom kissé a fejemet és felemelem újra. Meglepődik, de nem ellenkezik. A takarót felrántom, igaz nehezen, de sikeresen megoldom, és nem ejtem le Taylort sem. Leteszem az ágyra, ő pedig vissza is hanyatlik. A takaró anyagát sietve húzza magára, én pedig ismét egy mosolyra húzom a számat. 

— Mindjárt jövök én is, csak elmegyek a fürdőbe, pár perc, rendben? — még mindig megmarad a gyermeki hang, amellyel hozzászólok. Bólint, én pedig a fürdőbe megyek, melynek az ajtaját csupán behajtom, bár valóban az is talán feleslegesnek bizonyulna. 

Olyan gyorsan zuhanyozom le, mint még talán soha, a hajam nedvesen lóg, melyet egy törülközővel törlök mindössze át. Megmosom a fogaimat, a csípőm köré tekeredő anyagot kiterítem és egy bokszeralsót kapok fel. 

Halkan térek vissza a szobába, a lámpákat leoltom, s bemászom az ágyba. A párnán, a feje mellett pihenő kezét megfogom, míg a száján egy kis mosoly jelenik meg. Viszonozom, s a tekintetemmel sokáig nem engedem el.

T A Y L O R

A fejem és a hasam őrjítő összhangban fájdalmat okoz. Talán most először érzem azt, hogy ennél nagyobb fájdalmat is elviselnék, csak a látásom az enyém lehessen. Az orromba férfias, kellemes illat kúszik, s egyértelműen halk szuszogás, amelyet észlelek. Ösztönösen nyelek egy nagyot, a csupasz lábaim pedig a takaró alatt szorosan nyomódnak össze. Nem kell tudósi képességekkel rendelkezzem, hogy érzékelje: mindössze egy felső és egy bugyi, amely némileg eltakar a takaró melegében. 

Mozgolódást tisztán érezhető, ahogy a fejfájásom is, de ahelyett, hogy a fejemet jobban a párnára hajtanám, felülök. Ennek a hirtelen mozdulatnak a következménye hamar meg is lesz a szerencsétlenségemnek köszönhetően. A fejemhez kapok, s érzem, hogy a mellettem eddig még mélyen alvó test is magához tér. 

— Hé, Tay .. — a mély hang azonnal felismerését okoz nálam. Emiatt kissé meg is könnyebbülök, de csupán újabb kérdések fogalmazódnak meg bennem, aggodalommal keveredve.

— Harry?! 

A szó egyben kijelentésként és kérdésként hagyja el a számat. 

— Igen, én vagyok.

Halkan beszél, mintha egy kisgyermek ülne mellette, aki bármelyik pillanatban összetörhet. És valóban, így is érzem magam. 

— Hol vagyunk? — a hajamba túrok, a takarót biztosan tartom magam körül, és visszafekszem a párnára egy kis kegyelemért fohászkodva.

— Mennyire emlékszel? — kérdez vissza, én pedig ha egy parányi erővel rendelkeznék, rá is vágnám, hogy kérdésre kérdéssel nem illik felelni. 

— Sissyvel elmentünk valami bárba, ahol magamra hagyott, bármennyire is nem szerettem volna. Aztán, hogy megjelentél. A víz, amit ittam, furcsa íze volt, de nem igazán törődtem vele. Aztán… sétálni indultunk.. Mi történt?

— Valószínű, sőt, biztosan valamilyen partidrog került a szervezetedbe — sóhajt fel. — A parton már rosszul lettél, így hazahoztalak, illetve az én szobámba, ahova egy orvos is kijött és Mark is itt ordibált. 

— Mark?

— Igen, őt hívtam, hogy kerítsen egy orvost, mire megérkezünk. És, hogy őszinte legyek, leplezni sem tudta, hogy nem miattad, inkább a fotózás miatt aggódik jobban.

— Basszus! Tényleg, az ma van — nyögök fel fájdalmasan, és ismét nagy hévvel ülök fel. 

— Taylor, nem mész ma semmilyen fotózásra. 

— Nem mondhatom le, nem tehetem meg.

— Szerintem holnap is meg tudjátok csinálni, amikor összeszeded magad. Ha annyira kellesz a magazinnak, amiben nem kételkedem, akkor el fogják fogadni a holnapi időpontot.

— Ez nem így működik — sóhajtok fel. — Hol van Sissy?

— Megmondom őszintén, hogy nem igazán szerettem volna az éjszaka folyamán összefutni vele, és most se. Így csak gondolom, hogy a szobátokban van. Mark tegnap este elbeszélgetett vele.

— Te akartál találkozni, nem? 

— Igen, a hotelben levő étteremben, nem egy klubban. De nem hárítok rá minden felelősséget. Ezért is vagy itt. De nem mondom, hogy annyira égek a vágytól, hogy találkozzam vele, mert éppen megint túlságosan is lelkes volt valamivel kapcsolatban. A testvéred, tiszteletben tartom, és neked nem is kell rá haragudnod, elég, ha én és Mark tesszük ezt.

— Egyetértésben vagytok valamivel kapcsolatban? Nahát, ez kellett hozzá?

— Ne viccelődj — sóhajt fel, és magához von. — Soha nem fogom azt a majmot kedvelni és még egy kávét sem fogok vele elfogyasztani. De most ne is ezzel foglalkozzunk, hogy érzed magad?

— Fáj a fejem, és azt hiszem, hogy bármit fel tudnék falni, amit elém raknának.

— Remek, akkor rendelek reggelit. Kávét, teát? 

— Zöld teát és narancslevet.

— És vizet — egészít ki. — Az jót fog tenni, szükséged van a sok folyadékra. 

—Rendben van. Viszont elmondanád, hogy hol a fürdő? Szeretnék lezuhanyozni, és kicsit észhez is térni.

— Reggeli után ráérsz. De ha ragaszkodsz hozzá most…

— Nem, még úgy sincs erőm — húzom egy gyenge mosolyra a számat.

Még faggat, hogy mit is szeretnék reggelire, de én rábízom, csupán a mennyiséget kötöm kis egyetlen szóval: sok.

Hallom, ahogyan beszélni kezd a szobában levő telefonba, s lassan leadja a hadseregnek is elég menüsort. Meleg van, ennek ellenére még is jól esik a takarót a nyakamig húzni, s elbújni alatta, míg Harry mély hangját hallgatom, ahogy udvariasan megköszöni a vonal túl végén levő dolgozónak a rendelésünk felvételét.

— Harry — szólalok meg halkan, amint hallom, hogy a készülök visszakerül a helyére. 

— Igen? Szerettél volna még valamit?

— Köszönöm… Köszönöm, hogy ott voltál tegnap és vigyáztál rám. Nem lett volna kötelességed, és fogalmam sincs, hogy mi lett volna…

— Shh — a takaró alatt a derekam köré fonódik az egyik keze. — Ne gondolj a múltra. Minden rendben, biztonságban vagy és ami a legfontosabb, nem tartozol köszönettel semmiért. 

Ujjai a hajamba túrnak, az ajkai a halántékomat érintik meg, s biztosan tart a karjai között.