Végre elérkezett a nap, amire már eléggé régóta vártam. Izgatott vagyok, szinte az ujjaimat gyűrőm, ahogyan az asztalon fekszem. Harry az oldalamon van, és a tudat, hogy pillanatok múlva a szemeibe nézhetek, hogy láthatom őt, boldogsággal tölti meg a szívemet. Próbálok minél nyugodtabb lenni, de nehezen megy. A szívem kalapál, szinte majd kiugrik a helyéről. Érzem, hogy Harry megfogja a kezemet, az ujjainkat egybefűzi. Elmosolyodom, és már arra vágyom, hogy a viszonzott mosolyát láthassam.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – nyom egy csókot a csuklómra Harry.
- Tudom, de azért a tudata annak, hogy tényleg percek választanak el attól, hogy lássak - fújom ki a levegőt.
Elképzelem, hogy milyen lesz annak a pillanata, amikor a szeretteim szemeibe nézhetek, amikor Harryvel a csodálatos pillanatainkat, tényleg, ennél is jobban átélhetem. Melegséggel tölt el ennek a tudata.
- Akkor készen állsz Taylor? – hallom az orvosom közeledését.
- Igen! – boldogan felelem.
Harry elengedi a kezemet, valószínű, hogy arrább lép, hogy helyet adjon az orvosnak.
- Fontos, hogy még jó ideig az erős fénytől óvnod kell a szemeidet. Finoman, bizonyos idő után válhatsz meg majd a napszemüvegtől. Kontrollra is majd vissza kellene jönnöd, de erről a végleges zárójelentésedben benne lesz minden információ.
- Rendben van.
Szinte a lélegzetemet is visszafogom, ahogyan elkezdi a kötést levenni rólam.
- Először kellemetlen lehet, de a lámpákát leoltottuk, úgyhogy, amint készen áll, kinyithatja a szemeit, Taylor.
Türelmetlenül várom, hogy a kötés lekerüljön rólam, ami lassan meg is történik. Harry ismételten mellém lép, keze az enyémen, én pedig lassan felnyitom a szemhéjaimat.
- Csak lassan, ahogyan kényelmes – mondja a doki.
Pislogok párat, homályos minden, de türelmes vagyok. Adok időt magamnak, és szinte néma csendben telnek el percek. Harry ujjai újra az enyéimekre fonódnak, én pedig finoman megszorítom őket. Félek rá nézni, valamiért olyan őrült hévvel ver, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Amikor kitisztul a látásom, egyenesen az orvos szemeibe nézek, aki szemben áll velem.
Elmosolyodik.
- Üdvözlöm, Taylor – vidám a hangja, és én is elmosolyodom.
Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire hálás vagyok a doktorúrnak. Körbe pillantok a rendelőbe, de a doki megint magára vonja a figyelmet, ahogy megvizsgál, és még sok mindent mond. Harry kezeit nem engedem el, de továbbra is kerülöm őt. Feszengeni kezdek, ami minden, csak nem az, amire számítottam.
Az orvos végül magunkra hagy bennünket, amíg a papírjaimat behozza. Harry végigsimít az arcomon, ezzel magára vonva a figyelmemet. Felé fordulok, de szóhoz nem jutok. Megszorítja finoman az ujjaimat, és mosolyog.
A szívem hatalmasat dobban.
Kinyújtom a kezemet és hagyja, hogy az arca a tenyerembe simuljon. Borostája a bőrömbe vág, de ami lefoglal, az a szemei ragyogása, ahogyan engem néz.
- Hát szia – egy sóhajjal hagyja el a számat.
- Itt is vannak a papírok – szakítja meg a pillanatot az orvos, aki már Harry kezeibe nyomja az aktát.
- Nagyon köszönönünk mindent – ráz vele Harry kezet. – Rettentően hálásak vagyunk.
- Csak a munkámat végeztem.
♪
Harry kezét fogva hagyjuk el a központot. Már megszoktam Harry oldalán, hogy mennyire is hamar kikerülnek az infók azzal kapcsolatban, hogy merre is járunk, de egyáltalán nem számítottam erre a fogadtatásra.
Már a fotósok, újságírók és rajongók is felsorakoztak az épület bejárata előtt. Megdöbbentő, és zavaró egyszerre ez az egész. Harry oldalához simulok, bár arcomon mosoly játszik, még is az autóban szeretném tudni magunkat minél előbb. Napszemüveget reflex szerűen fogom, hogy még véletlenül se essen le, s talán kissé menedékként is kezelek, ám így, hogy látom pontosan hova lépek, és merre megyünk, sokkal könnyebb eljutni egyik pontból a másikba.
Kifújom az eddig, észrevétlenül benntartott levegőt. Mivel az autó le van sötétítve, így ténylegesen fel tudok lélegezni. Mindenképpen ehhez hozzá kell szoknom ismételten, hiszen ez az életünk, ami mindennap körülvesz.
- Jól vagy? – vonja magára a figyelmemet Harry.
Rá nézek.
Végre megtehetem, hogy ténylegesen a szemeibe nézzek.
Elmosolyodom, és bólintok egyet, majd becsatolom az övemet, és végre elhagyjuk a parkolót, ahonnan még mindig hangzavar szűrődik be.
♪
Éjjel az egész lakást nagyon tompa vény világítja csak meg. A fürdőben is szinte fele annyi időt töltök csupán, mint előtte. Pedig akkor sem éppen szöszöltem annyit, ám most sokkal kényelmesebben érzem magamat, mint előtte. Ami egyértelműen várható is volt. Leoltom a villanyt, és a hálóba megyek, ahol Harry már elterülve az ágyon heverészik.
A gyér fény, ami a testére vetül, így is tökéletesen megvilágítja. Bemászom az ágy túlsó felére, és felé fordulok. Csodálom őt. Kezemet kinyújtom, az ujjam végigcsúszik az állának vonalán, le a torkán át, majd vissza. Rám villan a tekintete, és melegség jár át, ahogyan egymás szemeiben elveszünk teljesen. Oldalára fordul, cirógatni kezdi az arcomat, majd a szám vonalát rajzolja körbe.
- Mikor osztod meg velem a gondolataid, hogy mit is látsz? – vigyorog a szemtelen. Tudja, hogy mocskosul helyes, és semmi okom a panaszkodásra, annak ellenére, hogy mennyire megfogott mára belsője.
Közelebb csúszok, csak, hogy még meghittebb legyen a pillanat. A mellkasára csúszik a kezem, a szívének heves dobbanását tisztán érzem, s tudom, hogy az enyém is hasonlóan ver.
- Tudod... – kezdek bele. – Igazán lehetnél sokkal helyesebb – suttogom az ajkaira a szavakat. – Talán kicsit izmosabb is.
Találkozik a pillantásunk, én pedig elnevetem magam.
- Te kis szemtelen – fordul rám teljesen, s beborít a testével. Szája az enyémet érinti, a kezei mindenhol ott vannak, én pedig talán még szorosabban ölelem, mint eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.