6.Fejezet♪A múlt kísértése

T A Y L O R

A kanapén elnyúlva, a kezemben a könyvemmel foglalom le magam. Már kellően délután lehet, bár jelenleg sejtelmem, hogy az az óra mutatója merre is jár. Ujjaim sorról-sorra haladnak a lapon, s olykor arcomra egy mosoly ül ki a karaktereknek köszönhetően, akik kellő csipkelődéssel ugratják a másikat.

Annyira belemerülök a történetbe, hogy szinte fel sem tűnik, hogy valaki bejön a házba. A hideg képez a kezemen, egy kisebb sikolyt eredményez, miközben fel is ülök. A könyv magától csukódik be, én pedig hevesen verdeső szívvel próbálom a jóízű nevetéshez a személyt társítani.

– Istenem, ne haragudj – szólal meg, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Maxi, basszus, a szívrohamot hozod rám! – törökülésbe tornászom magam, ő pedig mellém ül szinte közvetlen, kezével a combomat paskolja meg kissé.

– Hé kislány – kiált fel a még mindig nevető srác, ahogyan Mia közénk furakszik. Ez eléggé kellemetlen szokása a kutyusomnak, de azt hiszem, hogy el lehet nézni neki. – Mi a helyzet?

– Semmi, próbálom kitölteni a napomat – a fejemet hátradöntöm a kanapénak, s Mira puha szőrébe csúsztatom az ujjaimat. – Egyébként mennyi az idő?

– Lassan három.

– Akkor Sissy hamarosan jön.

– Már nem is vagyok jó neked? – horkan fel, s hallom távolodó lépteit, s Mia karmainak kopogását a kövön.

– Tudod, hogy imádlak, és azt is, hogy itt vagy – mosolyodok el.

– Kérsz valamit inni?

– Egy pohár narancslevet, köszi!

Pólóm szegélyét kezdem el piszkálni, míg hallom, ahogyan Maxi nekem és magának is tölt valamit. A szekrény ajtaja is nyitódik, s meg sem lepődöm már ezen. Teljesen otthon érzi magát már a kezdetektől, szinte a bátyámmá nőtte ki magát az évek során. Egy olyan fiú, akire tényleg mindig számíthattam, s ő az egyedüli, aki a sérülésemet követően a barátaim közül nem távolodtak el tőlem, vagy én nem löktem el magamtól.

– Szóval – tisztán hallható, hogy a szája tele van. – Ahh, anyukád még mindig istenien süt, basszus – huppan le ismételten mellém. – Fene a bemutatókba – mormogja, s a kezembe nyomja a hűs poharat.

– Kétlem, hogy egy krémes a meglátszana rajtad.

– Mióta nem jársz velem mozogni, elhagytam szinte teljesen. Heti egyszer ha letévedek futni.

– Hát sajnálom. Nekem is hiányoznak azok a reggelek – vallom be és beleiszok az italomba.

– Nem lenne kedved újra lejárni velem a terembe? Lemegyünk korán, akkor még senki nincs, vinnélek-hoználak.

– Most célozgatni akarsz? – vigyorogva fordítom felé az arcomat, s el tudom képzelni, hogy most zavartan mosolyog vissza. Ismerem, s valamiben sántikál.

– Ugyan, szexi vagy, tudod – bök oldalba, cs úgy helyezkedik, hogy a feje az enyéméhez ér. A plafon felé fordítom az enyémét, s gondolom ő is így tesz, mert pár kusza tincse az arcomba csapódik.

– Oké Maxi, térjünk a lényegre.

– Ah, jól van, figyelj, Matt azt mondta, hogy próbáljak meg veled beszélni, és csábítsalak vissza az ügynökséghez.

– Tessék? Felbontottam a szerződést a baleset után, Max. El fogadták a döntésemet és én így tényleg nem szeretnék a szakmában dolgozni.

– Igen tudom, és nem véletlenül kaptad azt a tömérdek pénzt a számládra, hisze az ő sofőrjüknek volt köszönhető, de most Matt szeretne veled újra dolgozni.

– Tudod, hogy mennyire nehéz lenne? – sóhajtok fel. – Amikor láttam, akkor sem találtam olykor a kifutó mögött a helyem. Szerinted így milyen lenne? Annyira nyomorultul érezném magam.

– Ne mondd ezt! Mindenki imád téged, és a múltkor egy cég téged akart. Nem akarták elfogadni, hogy a baleseted óta nem dolgozol, hiszen véleményük szerint is neked csinálnod kellene. Ott kellene lenned a kifutón. Az a te világod, Tay.

– Tudod, hogy imádtam, ahogyan azt is, hogy mennyire is megterhelő. Szerinted, hogy jutnék el egyik helyről a másikra? A végén még a kifutóról is lezuhannék!

Hangosan felnevet.

– Ne hülyéskedj már. Tudod, hogy mindenki imád téged, és kapnál egy saját csapatot, akikkel utazni tudnál.

– Nem tudom, kétlem, hogy jó ötlet lenne.

– De már olyan jól összekaptad magad. Erős vagy Tay, és ez a te világod. A divat, a csillogás, az, hogy gálákon jelenj meg, termékeknek a bájos arca legyél.

– Na nem tudnám, még azt hinném, hogy udvarolsz – könyökömmel kissé az oldalát megszúrom.

– Oh, tudod, hogy a csillagokat is bármikor, bébi – nyom egy puszit az arcomra. – Megígéred, hogy átgondolod?

– Nem fogod elengedni a témát?

– Nem, mert mióta a baleseted történt, azóta nem láttam azt a boldog, önfeledt mosolyt az arcodon, ami akkor jelent meg, amikor a kamera előtt voltál. Hiányzik, hogy nem vagy ott a fotózásokon, nincsen meg az a buzgóság, nem idegesíted az embereket, és nem rohanod meg a szendvicses asztalt. És persze nincs senki, aki becsempéssze a csokikat.

– Annyira bolond vagy! – bújok hozzá közelebb. – A csokik, mi? – nevetek fel, ő pedig a mellkasára vonva ölel át.

– Hát persze, téged soha nem csesztek le, amiért tömted magadba!

– Valamiben legalább jó is voltam. De még van valami, igaz?

– Szeretne veled Matt a holnapi napon tárgyalni, és ő részletesebben is elmondja a dolgokat.

– Eszem ágában sincs bemenni az irodába! – szögezem le.

– Ide jön, ha kell, és, ha szeretnéd én is jöhetek.

– Maxi..

– Kérlek, Tay, gondold át, rendben?

– Rendben.

♪

– Tay, neked kell tudnod – mondja anya.

A szobámban ülünk, s próbáljuk a modellkedés ellen, s a mellette szóló érveket felállítani. Apa hamar letudta az egészet. Annyit mondott, hogy nekem kell döntenem, és, hogy támogatni fog, de ne várjam tőle, hogy egy kicsit se féltsen.

Amikor a szakmába kerültem, akkor is tartott attól, hogy bele fogok rokkanni, abba, amit csinálok, hiszen nem minden olyan szép, és csillogó, ahogyan azt a magazint lapozgató emberek gondolják. Rengeteget utaztam, bár inkább európán belül. Amerikában is volt pár megjelenésem, de azok nem voltak olyan számottevők. Amikor pedig az időm engedte, itthon voltam, hiszen a családom számomra mindig az első helyen szerepelt.

– Fogalmam sincs, anya – dőlök hátra, Mira pedig mellém fészkeli magát, a fejét pedig a combomon pihenteti meg.

– Én csak azt tudom mondani neked, hogy boldog voltál. Néha fáradt valóban, és jót tett neked, amikor pár napot itthon töltöttél, de minden pillanatban ragyogtál. Meglep, hogy Matt ilyen lehetőséget ajánlott, megmondom őszintén, hiszen a két év során semmit nem hallottunk felőle.

– Hiányzik, megmondom őszintén, de valahogy nem érezném biztonságba magam a helyzetben. Itthon már megszoktam, meg a boltban is mindent, tudom, mi merre, ahogyan a parkot is az utca végén, de utazgatni az én állapotomban kétlem, hogy remek ötlet lenne.

– Akkor próbáld meg és meglátod. Ki kell mozdulnod itthonról, te is tudod édesem. Nem tesz jót, ha itthon begubózol. És legalább a barátaid között lehetsz. Maxi veled lenne?

– Fogalmam sincs – húzom el kissé a számat. – Nagyon remélem. Bár, amilyen lelkes, kétlem, hogy elengedne maga mellől.

– Igazi jó barát.

– A legjobb!