2.Fejezet♪Elveszett fiú

H A R R Y

Gemmával való találkozásról nemrég értem haza. Már lassan sötétedik, de egyszerűen nem tudok megülni a seggemen. Felrohanok a lépcsőn, egyenesen a hálómba és a szekrényemből előrántom a melegítőmet, s a futáshoz megfelelő ruhadarabokat. Olyan gyorsan váltom át a ruházatomat, hogy még magam is meglepődöm. Sapkát húzok a fejemre, mivel már eléggé hideg van odakinn. Októbert írunk már, s közeleg a tél, amely Londont nem annyira szokta megrázni, legalábbis ha a havazást nézzük, de a hideg ide is eléggé elér.

Telefonomat megnézem, s az eszembe vésem, hogy első dolgom legyen, ha hazaérek, hogy felhívjam anyát. Megragadom a kulcsomat, és már a házam falain kívül is vagyok. Amint a kerítést is elhagyom, már kocogni is kezdek. Vannak, akik megbámulnak, de a legtöbb ember nem igazán fordít jelentőséget annak, hogy egy kocogó srácot látnak. Itt eléggé sok ember megy ki a parkba ilyen tempóban, hogy ott aztán pár kört leróhasson, majd hasonlóan megy haza. Átfutok az úton, s meg sem állok a park kapujáig, amelyen befutok. Több ember is jön szembe, vagy éppen halad velem egy irányba. Pár kutya szaladgál, míg a gazdáik sétálva folytatnak beszélgetést.

Próbálom tartani a tempót, ami szerencsére megy is. Érzem, hogy teljesen felpörget és jól esik minden megtett lépés. Kizárom a körülöttem levő embereket, s a köreimet kezdem el teljesíteni. Nem igazán szoktam kikötni, hogy mennyit is kellene futnom, általában amennyi jól esik, s amennyit az időm enged. Mivel nem sietek innen már sehova, így tényleg egy normál tempóban haladok előre.

Érzem, ahogyan az izzadság uralma alá veszi a testemet. Fogalmam sincs, hogy hány kört is futottam. Annyira kikapcsol az egész, hogy csak visznek előre a lábaim. Már a közvilágítás is fel van kapcsolva a parkon kívül, s az emberek száma is kellően csökkent. Az itt dolgozó emberek már rakják rendbe a területet, hogy aztán bezárhassák éjjelre a kapukat. Mélyen szívom magamba a levegőt, s fújom ki, miközben azért tempózva lépek. Most már figyelem a környezetet, az embereket, akik még jelen vannak.

Megakad a tekintetem egy lányon, aki a gyepen áll. Hófehér ruhában, fekete kiegészítőket viselve. Hosszabb barna haja a hátán terül szét, s az orrán egy napszemüveg pihen. Érthetetlen, hiszen borús volt egész nap az ég, és már valóban késői órákat is üt az óra. Közelebb sétálok, de a tisztes távolságot megtartom. Kezében egy fekete póráz lóg, s leguggol, míg a Mia név hangzik el a szájából. Hangja simogatja a fülemet, s a számra mosoly húzódik, amikor a névre hallgatva egy kutyus szalad oda hozzá. Kezét megnyalja az állat, mire kuncogni kezd a lány, majd a nyakán simít végig a kedvencének. Kissé ügyetlenkedve, de sikeresen felcsatolja a pórázt, majd Mia elindul, s kifelé mennek a parkból.

Követem őket, persze semmilyen perverz hajlam nincs bennem, csupán és is már jobban látom a hazafelé menetelt. Barna tincsei közé túr, míg másik kezével szorosan fogja a pórázt. Mia szorgosan megy, lassan. Látszik, hogy remekül megnevelt kutyus, aki kiegyensúlyozott, szerető családban van. Bár soha nem volt kutyám, az én családom nagyon is a cicák felé hajaz, még is el tudnék magam mellett is képzelni egy ilyen édes ebet, aki a napom minden percébe mosolyt csal az arcomra.

Elkalandozásomból visszatérek. Megállok a kapu előtt és figyelem, ahogyan a lány balra halad a szűknek nevezhető járdán. Megrázom a fejemet, s jobbra tartok, hogy mielőbb felhajtsak egy kevés vizet, s a zuhany alá állhassak.

Elnyúlok a kanapémon, a televíziót halkan kapcsolom be, s már a kezembe is veszem a telefonomat. Amint tárcsázza anya számát, már ki is hangosítom, s a mellkasomra fektetem. Mindig hosszúra sikerednek a beszélgetéseink, így pedig egyszerűbb az egész.

– Az elveszett kisfiam? – köszönésképpen hangzik a mondat.

– Ne haragudj, el voltam havazva – kelek a saját védelmemre azonnal, annak ellenére, hogy tudom, erre semmi szükség.

– Semmi baj kincsem. Gemma mondott pár szót, amit éppen tudott rólad, de ami fontos, hogy felhívtál most.

– Igen, egész nap mentem, lekéstem Gemmával az ebédet is, de végül megvárt. Aztán futottam a parkba.

– Jól van. Hogy haladnak a munkálatok a lemezzel?

– Szerencsére már készen van, és a következő hónapban meg is jelenik. Még hihetetlen, de azt hiszem, hogy jó érzés lesz a boltok polcain látni.

– Annyira büszke vagyok rád!

– Anya, kérlek ne – nevetek fel. Nem igazán tudom kezelni az ilyen helyzeteket, emiatt nem szeretem, ha ennyire kimutatja a szeretetét. – Mi a helyzet az esküvővel?

– Már szervezzük, nagyon izgatott vagyok! – lelkesedésén elmosolyodok. – Január vége felére tettük, Londonban lesz majd, úgyhogy nem kell kifogás, hogy miért is nem érnél rá.

– Ugyan, tudod, hogy alig várom, és örülök, amiért boldog vagy!

– És esetleg lesz kísérőd? Tudod, fontos tudni a létszám miatt.

– Anya! – sóhajtok fel. – Jelenleg nincs senkim, de kétlem, hogy addigra lenne bárki is. Ki se látszok a naptáramból. Semmi időm nincs az ismerkedésre. És még nem is igazán vágyom kapcsolatra.

– Találkoztál azóta vele?

– Nem, szerencsére nem. Örülök, hogy sikerül lekötnöm magam, és nem gondolok rá.

– Jól van, de az utolsó pillanatban is szólhatsz, remélem tudod!

– Anya, kérlek – nevetek fel.

– Oké, rendben, feladom!

T A Y L O R 

Belépek a meleg házba, s lehajolok, hogy Miát szabadon engedjem. Megsimogatom a fejét, s már csak annyit hallok, ahogy a parkettán a körmei kopogva jelzik távolodó lépteit. Megszabadulok a cipőimtől, s a szobámba indulok. Ujjaim végigszaladnak a kanapé bőr támláján, míg az orromba a vacsora ínycsiklandozó illata kúszik.

– Tay? – anya hangja vonja magára a figyelmemet.

– Igen, megjöttünk – felelem. – Átöltözök és jövök.

– Rendben van.

Kissé jobbra tartok, a kezem a falat érinti, így már bátrabban indulok előre. Itt egy kis folyosó van, ahonnan a szobám ajtaja nyílik egyedül. A többieké az emeleten található, míg a földszinten a konyhánk és a nappalink kap még helyet egy kisebb mosdóval. A szobámból egy fürdő is nyílik, ahol imádok a kádban nyújtózni, s a párás környezetben csak úgy lenni.

Benyitok a szobámba, s azonnal a levendula kellemes illata csap meg. Talpam alatt a puha szőnyegem anyaga simul hozzám, míg a melegség teljesen átjár. Nem csukom be az ajtót, hátha Mia után jön, hiszen velem szokott aludni, és tényleg a legtöbb időt velem tölti most már több éve.

Az ajtóból lépek előre kettőt, majd balra fordulva még hármat, s a szekrényemet kitárom. Leveszem a mellényemet, majd a kiemelt vállfára akasztom, s vissza a helyére. A felsőmet nem érzem fontosnak, hogy lecseréljem, így a feszes anyagból készült nadrágomtól szabadulok csupán meg, s a kosár tetejére teszek, amely a szekrényem mellett foglal helyet. A szekrényemtől tovább sétálva egyenesen az ágyamhoz érek, melyen a melegítőalsóm pihen. Belebújok a meleg, kényelmes anyagba, aztán a hajgumimat is felkapom, ami mindig az éjjeliszekrényemen pihen, hogy biztos megtaláljam, s a kusza, zavaró tincseimet egyszerűen össze tudjam fogni. Helyére a napszemüvegemet dobom, ami a kint létek alatt már teljesen hozzám nőtt.

Elindulok vissza a konyhába, hogy anyával beszélhessek, hiszen egész nap dolgozott, így nem találkoztunk még a mai napon. Érzem, ahogyan a lábaimnak simul Mia, így mosolyogva hajolok le hozzá, s nyomok puszit a fejére, mire ő megnyalja a kezemet.

– Nézzük meg anyut, rendben bébi?

Megvakarom a füle tövét, aztán kiegyenesedem és az ajtóhoz pár lépéssel el is jutok. Magamban számolom a folyosón a lépéseimet, aztán jobbra fordulok. Közben hallom Mia lépteit is, míg az orromba ismételten a fokhagyma finom illata kúszik.

– Merre voltatok? – érdeklődik anya.

– Csak a parkba kivittem. Holnaptól esőt mond, szóval jobbnak láttam kivinni kicsit, hadd szaladgáljon.

– Egyedül vitted ki?

– Igen, Sissy tanult, én pedig nem akartam csak az udvarra kimenni.

– Kérlek, máskor szólj valakinek, főleg, ha el is engeded.

– Anya, kérlek – sóhajtok fel, míg leülök egy székre az asztalnál. Ez a legszélső szék, az én helyem. A boltívtől mindössze három lépésnyire van, a fal mellett közvetlen. – Semmi baj nem történt.

– Hali – húgom hangja vonja magára a figyelmemet. – Muszáj valami egészségtelent magamba fogadnom – nyög fel szinte már fájdalmasan, mire elnevetem magamat. A hűtő nyitódása azt jelzi, hogy fagylatot szerez magának. – Kérsz, Tay?

– Milyen ízű?

– Kókuszos.

– Még szép!

– Lányok, nem kellene, lassan apátok is hazaér, és vacsorázunk – anya figyelmeztet bennünket, de a füleim csak a doboz nyitódását hallják, majd a tálkák koppanását a pulton.

– Ugyan, ennyi cukor nekünk is kijár. Főleg nekem a tanulás miatt minden boldogságom elszállt.

– Sissy!

– Most mi az? Igazam van!

Megijedek, ahogy Mia felugrik első két mancsával a lábaimra. Megfogom, s az ölembe helyezem, míg simogatni kezdem, ahogyan teljesen elfekszik.

– Taylor, ne az asztalnál!

– Anya, nyugodj meg – nevet Sissy, én pedig tovább vakargatom Mia füle tövét.

– Javíthatatlanok vagytok! – sóhajt fel.

– Tessék, Tay – az üveg és a tányér találkozása hallatszik, így mosolyogva megköszönöm húgomnak a fagylaltot, s felcsúsztatva a kezemet, megkeresem a kanalat, majd a számba is nyomok kissé nagyobb adagot a kelleténél. Mia hirtelen felugrik, én pedig nem értem. – Szegényre ráesett egy kis darab – informál Sissy.

– Oh, bébi ne haragudj – simítok végig a hátán, mire visszakuporodik a lábaimra teljesen.

– Várj, megtörlöm szegényt – kuncogva mondja a húgom, én pedig elhúzom a kezemet, amint véletlen a fagylaltos területet érintem meg. – Kész.

– Szegény Mia járja meg, amiért ti nem bírtok magatokkal – sóhajt fel anyánk, én pedig mosolyogva falok be egy újabb adag fagylaltot, míg a távolból apám hangja hallatszik, ahogyan hangosan köszön, s szitkozódik az időközben eleredő eső miatt.