10.Fejezet♪Természetesség

T A Y L O R

Már hosszú ideje egy futópadon szedem a lábaimat. Eleinte érdekes volt, és Harry mellőlem folyamatosan beszélt hozzám, és ez megnyugtatott. Most sincs messze. Olykor mond valamit, a szomszédos padon futva, de nem igazán beszélünk. Már melegem van a légkondicionált légkör ellenére is, a háttérből szóló dalokat dúdolom magamban, majd egyenletesen igyekszem venni a levegőt. Érzem, hogy a hosszú kihagyás után, most kissé meg kell erőltetnem magamat, és igenis el kell hitetnem magammal, hogy meg tudom csinálni. Persze, Harry mondta, hogy szóljak, amikor elégnek érzem, és azonnal lesegít.

– Rendben vagy?

– Igen, de már kezdek fáradni – vallom be.

– Lassan negyvenöt perce futunk, érthető – mondja. – Ha gondolod váltsunk.

– Igen, azt hiszem ennyi futás elég volt – helyeslek.

Harry boldog, halk nevetése hangzik fel.

– Itt vagyok – mondja, és csak azután fogja meg a kezemet. Érzem, hogy a szalag lassulni kezd. A kocogást a lassú séta váltja fel, aztán teljesen megállok. – Gyere – teszi egyik kezét a derekamra, a másikkal pedig a jobbomat fogja, és lesegít a gépről. – Mihez lenne kedved? Maradjunk a kardió vonalnál ma?

– Szerintem igen, így is kétséges, hogy holnap lábra fogok-e állni – nevetek fel, s pár szálló hajamat kiseprem az arcomból.

– Majd holnap rádolgozunk és minden rendben lesz – kezd el vezetni egy következő gép felé, gondolom.

– Remélem nem veszed úgy, hogy most napi szinten velem kell foglalkoznod – motyogom kissé ostobán.

– Na jó, figyelj, ülj le ide, ez egy bicikli – informál, és a segítségével el is helyezkedek a gépen. Hallom a gép gombjainak hangjait, majd tekerni kezdek, amikor Harry mondja, hogy kész. Mellém ül, és most az ő bicikliének gombnyomásait lehet hallani. – Szóval, fejezzük be ezt az őrült kergetőzést, kérlek. Felesleges azon aggódnunk, hogy a másikra bármi is rá van erőltetve. Véleményem szerint, ha nem szeretnék itt lenni, nem lennék, és szerintem ez fordítva is igaz, de javíts ki, ha esetlegesen tévednék.

– Nem, igazad van.

– Hogy mondtad? – tisztán kihallható a vidámság a hangjából, és a szívem fájdalmasan sajdul, hogy a mosolyát nem láthatom, csupán elképzelhetem. A biciklimet tekerem, de ez nem jelenti azt, hogy Harry bármit is megúszhat, mert pontosan több dologra is tudok koncentrálni, szerencsétlenségére.

– Hogy igazad van.

– Nem egészen hallottam – nehezen folytja el a nevetését, amely belőlem is kicsal egy öblös kacajt.

Kezemmel kinyúlok, és a felkarját sikeresen meg is érintem, s minimálisan meglököm.

– Ne szemtelenkedj! – jelentem ki, de a vigyorom egy másodpercre sem lankad.

– Jó, oké, rendben – fogja meg a kezem, s a bőrömet megsimogatja, mire kissé zavartan elhúzom tőle, és az ölembe ejtem. Hallom, ahogy felsóhajt, és most a kocka fordultával örülök, hogy nem látom az arcára kiült értetlenséget, vagy csalódottságot. – Mit szólnál, ha hazafelé beugranánk a boltotokba, és szereznénk valami reggelit?

– Nincs más programod?

– Akkor nem ajánlottam volna fel – jelenti ki, kicsit keményebb hangvétellel.

– Rendben, persze – megyek bele. – Utána lehetünk nálunk is akár.

– Remekül hangzik – már minimálisan boldogabbnak vélem a hangját, és a lelkesedését is. Mosolyra húzom újfent a számat és próbálom meggyőzni magam, hogy tényleg el kell fogadnom a kedvességét, a barátságát, s hogy a sajnálat nem kap szerepet nála.

♪

A hosszadalmas, izzasztó órák után Harry egy pad felé segített engem az öltözői folyosón, hogy várjam meg, amíg gyorsan tusol, és visszaöltözik az utcai ruhájába. Eleinte furcsán éreztem magam, de a falnak dőlve, a teremben szóló zenét kezdtem hallgatni, míg olykor a hűs vizemből kortyoltam. Melegem volt, de a pulzusom is kezdett visszaállni a megfelelő tempóba a nyugodt perceknek köszönhetően. Ujjaim a törülköző szélét piszkálják, míg lehajtott fejjel engedem, hogy a copfom vége az arcomba lógjon. Hallom az öltözőkbe kis, s be járkáló emberek lépteit, és szinte már az első alkalomtól kezdve kívánom, hogy az egyik Harry legyen.

– Kész vagyok – mondja váratlanul Harry, mély hangja hallatán összerezzenek. – Itt a táskád, pakoljunk bele, meg öltözz fel te is, nehogy megfázz.

– Harry – kuncogom el magam, mint egy kislány.

– Igen?

– Semmi, semmi – mosolygok. – Beledobálnád a cuccaim? – nyújtom ki a kezeimet, ő pedig elveszi a palackot és a törülközőt is, míg a kabátomat adja oda. Magamra veszem a meleg darabot, majd ahogy elkészülök a kezemet újra megfogja. – Odaadod a táskámat?

– Én is elbírom, ne aggódj – szorítja meg biztatóan a kezemet, majd elköszönt megcsap a hideg, s az eső illata is. – Megvársz, amíg ideállok a kocsival?

– Egy kis esőtől még kétlem, hogy bajom lesz – nevetek fel, és elengedve a kezét fejemre húzom a kapucnimat. – Hacsak nem tartasz te attól, hogy feltartalak és elolvadsz.

– Ne ínycselkedj – ragadja meg jobbomat. – Induljunk.

Ahogyan kilépünk a szakadó esőbe, az ujjaim valahogyan ösztönösen szorítják meg Harryét. Elengedi a kezemet, kissé megijedek, de a vállaim köré fonja, míg én a csípőjét ölelem át, míg a lábaimat szedem, és bízom abban, hogy odafigyel minden léptünkre. Szabad kezemmel a kapucnimat fogom, a fejemet lehajtom, hiszen amúgy is feleslegesen áznék el teljesen.

– Állj! – mondja hangosabban Harry, én pedig megtorpanok. Egy autó kerekeinek a hangja, ahogyan a vizet szerte fröcsköli. – Mehetünk.

Pár lépés után ismételten megállít, majd arra leszek figyelmes, hogy felránt egy ajtót. Besegít az autójába, a kapucnimat pedig abban a pillanatban hátra tolom, szinkronban az ajtó csapódásával. Harry szinte felrántja az autója ajtaját, majd súlyos csomagok landolnak a hátsó ülésen, és ismételten a hideg fuvallat kívülre ragad, amíg az elülső ajtót ki nem tárja és mászik be enyhe, halk szitkozódással mellém.

– Remélem, hogy édesapád forró süteményekkel vár – jegyzi meg nevetve, míg beindítja a motort.

– Megtennéd, hogy előveszed a telefonom? Akkor felhívhatjuk, és előrerendelünk. Negyed óra alatt szinte bármi megvan – magyarázom. - Bár nem a legjobb edzés után ilyen kalóriabombákat enni.

– Persze – kutakodást hallok, de nem a megfelelő irányból. – Tudod fejből a számát?

– Benne van a gyors hívóba.

– Tay, az én mobilom késznél van, ne akadékoskodj – jegyzi meg, de egyáltalán nem keményen, inkább pimaszul.

Lediktálom neki a számat, majd a kezembe adja a készüléket, és türelmesen pár csengést kivárok, mire apa felveszi. Pár perc alatt lezavarom a beszélgetést. Odakintről még tisztán hallani lehet a makacs eső hangját, amely így az ősz érkeztével nagyobb mennyiségben árasztja el a várost, mint azt kellene.

Érzem magamon, hogy ragadok, és Harry friss illata mellett kellemetlenül érzem magamat. Frusztrál a helyzet, hogy vajon milyen külsővel is lát engem, még ha az ember azt is mondja, hogy a külsőségeknek nem kellene annyit nyomnia latban, mint a belsőben, bennem még is egyfajta szorongás van ennek köszönhetően.

– Itt vagyunk – zökkent ki Harry. – Beszaladok, megvársz vagy be szeretnél jönni?

– Megvárlak.

– Rendben, sietek. Szeretnél még valamit?

– Nem, meg vagyok – húzom apró mosolyra a számat, majd arra figyelek fel, hogy a kocsiajtó ismételten csapódik.

♪

Szinte megkönnyebbülésen lélegzem fel, amint a forró vizet elzárom, s a törülközőt a testem köré tekerem. Muszájnak éreztem megmosni a hajamat is, és nagyon remélem, hogy emiatt Harry nem fog rám kiakadni. Őt a konyhában hagytam, és felajánlotta, hogy mire visszatérek forró kakaókkal várni fog. E kijelentésének ígérete már is gyorsaságra késztetett, és azt hiszem, hogy tényleg a saját tempómat felülmúltan sikerült kikászálódnom a tus alól.

Az ajtóra felakasztott köntösömet magamhoz veszem, majd a hajamról a törülközőt is leszedem, s kissé még jobban megpróbálom felitatni a nedvességet a már kissé hosszabb tincseimből. A mosdó jobboldalán levő legfelső fiókból elő is szedem a hajszárítót, majd kitapogatva, és megtalálva a konnektort, sietve kezdem el szárítani a hajamat.

Meleg melegítőben, kényelmesen csoszogok vissza a konyha irányába. Hajamat a fejem tetejére, az ujjaim igazgatásával fogtam fel, nem igazán vacakoltam vele, de már is sokkal jobban érzem magam. Semmilyen hangot nem hallok, így az is megfordul a fejemben, hogy Harry megunta a várakozást, vagy közbe jött neki valami, és magamra maradtam. Megköszörülöm a torkomat, hogyha itt van. És esetleg nem figyel rám, akkor észrevegye, hogy itt vagyok, de még se beszéljek őrült módján magamban.

– Ó, ne haragudj, nem hallottam, hogy bejöttél – szólal meg mély hangján a konyha irányából. Az üvegasztalon koppan finoman valami, majd a közeledő lépteit hallom, és megfogja a kezem. Ez mostanában eléggé rutinossá vált nála, és sejtem sincs, hogy kihasználja a lehetőségét, vagy sajnálat rejlik meg benne. Nagyon remélem, hogy nem az utóbbi. – Kész a kakaó. Valójában még forró, és gőzölög – kezd az asztal irányába vezetni.

– Sokat kellett várnod?

– Ne is foglalkozz vele – ül le mellém. – Ide a tányérra kitettem a reggelit.

– Köszönöm, és a mai napot is. Bár azt hiszem valami egészségesebbet is ehetnénk – jegyzem meg vidáman, ismételten.

– Hát lehetséges, de ezt ma már ledolgoztuk, szóval nincs helye bűntudatnak – kevergeti meg a saját italát.

– Mia merre van?

– A nappaliban alszik. Vagyis van amikor erre pillant, de a szőnyegetek azt hiszem, hogy magába bolondította. Adtam neki friss vizet és enni is, bár ahhoz még nem igen nyúlt.

– Igen, reggel kapott, de nem baj. Azt hiszem, hogy már a szívébe loptad magad.

– Legalább egy személyt már megnyertem magamnak – jegyzi meg kissé halkabban. Morzsák potyognak a porcelánra, és arra következtetek, hogy inkább befogta a száját, nehogy egy őrültnek tartott dolog ismételten elhagyja azt. Engem zavar mosolyra késztet, mert kapiskálom a szavai mögött rejlő tartalmat. – És, mikor van az első fotózás?

Lenyelem a számban levő falatot, majd megtörlöm a tányér mellett talált szalvétával, míg egyik lábamat magam alá húzom. Igen, szeretek így ülni az asztalnál, még ha nem is illik kifejezetten, vagy éppen a szüleim nem preferálják.

– Két hét múlva egy divatfotózásom lesz. Kérdés volt, hogy elvállalom e ezt már egyből, de mivel ruhákról van szó, így a többi fotózásra formába tudom hozni magamat, ez pedig remek teszt, és visszarázódás lesz. Azt hiszem.

– Tudod, mondtad, hogy már a baleseted előtt is dolgoztál a szakmában – kezd bele, én pedig bólintok. – Szóval, gondolom van már kellő anyagod.

– Micsoda következtetés – vigyorodok el. – Mire akarsz kilyukadni, Harry?

– Hát tudod, esetleg megnézhetnék pár képet?

– Hát nem is tudom – húzom el a számat.

– Oh, ne játszd magad – keze hirtelen terem a combomon, és finoman megszorítja azt.

– Rendben – kuncogások közepette állok fel. – Gyere velem – nyújtom a kezem, reményeim szerint felé. – Vezetnél most?

– Persze, csak mondd, hogy merre.

– A fürdőszoba melletti ajtó a szobámat rejti.

Harry lépkedni kezd, és Mia lépteit is meghallom, egy halk vakkantás kíséretében. Harry megáll, de unszolom, hogy nyissa ki nyugodtan az ajtót. Hallom, hogy megteszi, majd belépünk a hálómba.

– Ülj le az ágyra nyugodtan.

Az íróasztalom irányába indulok, magamban most próbálom számolni a lépéseket, de elkalandozok, ahogy Harry hangját hallom meg, miközben Miának magyaráz. Lábamat véletlenül beverem, s magamban elmormolok pár szitokszót, aztán a legfelső fiókot kihúzva a kezeimbe is akadnak az albumok, melyek több munkámat is rejtik.

Visszabotorkálok az ágyhoz, s a kinyújtott kezemet megfogja Harry, és maga mellé húz. Feljebb kúszok, törökülésbe vonom a lábaimat és magam elé dobom a kemény borítású albumokat.

– Hát ezek lennének. De kezdetleges képek. Mindenhez oda van írva, hogy mikor, miért, hova is készült, most jelenleg ezt úgy sem nagyon tudnám megválaszolni.

– Elhiheted, hogy nem ezek érdekelnek.

Mia felugrik az ágyra és az ölembe férkőzik. Elfekszik, én pedig simogatni kezdem, míg Harry lapozgatásainak süvítését hallom. Nem igen szólal meg, és most azt hiszem a legjobban zavar, hogy nem látom az arcán megjelenő érzelmeket. Próbálom lefoglalni magam Miával, de nagyon lassan váltja az oldalakat, s nem kérdés, hogy minden képet pontosan megfigyel, s talán a saját szakértelmével, vagy éppen a férfias gondolataival kielemez.

– Azt hiszem a legjobb döntés, amit meghozhattál, hogy visszatérsz a modell szakmába – szólal meg pár perc eltelte után. – Csodálatos vagy mindegyik fotón. Bár nem fogok hazudni, a fekete-fehér smink nélküli fotósorozatod, ami személyes kedvencem eddig, de kétlem, hogy bármelyik is lepipálná.

Elmosolyodom, és a pír érzem, hogy átveszi az uralmat az almácskáim felett. Ujjaival az arcomat érinti meg, és megcirógatja a területet, s magához von. Illata még jobban az orromba kúszik, megbabonáz, és a zavaromra csak még jobban rásegít, de nem húzódom el, annak ellenére sem, hogy Mia mocorogni kezd, majd kiugrik az ölemből, valószínű a számára kényelmetlenné, számomra kellemessé vált helyzet miatt.