3.Fejezet♪Biztonságérzet

H A R R Y

Morgolódva csapom be a hűtő ajtaját, miután megállapítom, hogy ideje lenne bevásárolni. Fogalmam sincs, hogy mikor is jártam utoljára élelmiszer-beszerzésesen, de azt hiszem, hogy eljött az újabb vásárlás ideje. A kávéfőzőt lekapcsolom, s elhagyom a konyhámat. Már, vagy mások nézőpontjából, még csak kilenc óra van. Kusza hajamat egy gumival összefogom, s az ujjaimat használva, éppen csak áttúrom. Nem gondolom túl az öltözködést, felkapom az első darabokat, amelyek a kezem ügyébe kerülnek, s már magam mögött is hagyom az emeletet. A konyhába még gyorsan körbenézek, hogy mire is lehet szükségem az elkövetkezendő napokban, aztán a legfontosabbakat igyekszem meg is jegyezni.

Kénytelen vagyok az autó mellett dönteni, hiszen az ősz nem meghazudtolva magát tesz arról, hogy ne lehessen csak gyalog elszakadni bárhova is. Az autóban csend uralkodik, semmi kedvem most rádiót kapcsolni, így ennek köszönhetően tisztán lehet hallani, ahogyan felverem a vizet más sofőrökkel együtt, ahogy azt is, hogy a kocsi tetejét erőteljes esőcseppek érik. Pár utcával arrább parkolok le egy kiskereskedés előtt, ahova néhanapján járni szoktam.

Sietve szállok ki az autóból, lehajtom a fejemet s bezárom gyorsan, mielőtt futólépésekben kezdem el megközelíteni az üzletet. Mondhatni, hogy az üvegajtón szinte berontok, és halkan szitkozódni kezdek.

– Neked is jó reggelt, Harry – hallom meg Robert hangját.

– Valahogyan jobban is indulhatott volna – jegyzem meg nevetve, s magamhoz veszek egy műanyag kosarat. – De jól érzem, hogy az a házi sütemény sül?

– Jól – bólint nevetve. – Tay, kérlek, hozzad ki a süteményt, ha elkészült!

Kiált be hátra, én pedig a hűtőkhöz lépek és egy tejet a kosaramba is dobok, még pár apró dolog mellett, amelyekre valóban nincs is túl nagy szükségem.

– És hogy vagy? – pillantok Robra, aki egy listával lép ki a pult takarásából.

– Megvagyok, köszönöm – biccent. – Régen láttalak erre.

– Igen, otthon voltam, aztán hazafele éjjel jöttem, és hát nem éjjel-nappali az üzlet. Pedig jó lenne éjjel is kapni abból a süteményből!

– Majd felvetem az ötletet az asszonynak – nevet fel és a polcok tartalmát kezdi méregetni. – Hogy áll a lemezed?

– A jövő héten jelenik meg.

– Hamar eltelt ez az egy hónap – állapítja meg, míg a papírra firkant valamit.

Hangos kiáltásra és csörömpölésre leszünk figyelmesek. Robert azonnal a lány nevét kiáltja, és már rohan is hátra.

– Taylor, kincsem – hallom aggodalmas hangját, mire azonnal le teszem a már félig teli kosaramat.

Sietve kerülöm meg a pultot, s lépek be a kitárt ajtón. Odabenn szanaszét heverő sütemények fogadnak és egy fiatal lány, aki a kezét fogja.

– Minden rendben? – kérdezem. A lány nem néz rám, csupán lehajtott fejjel áll, s kissé szipog.

– Kicsim, mutasd – fogja meg a lány kezét, s elveszi a területről. – Istenem.

– Be kell vinni a kórházba – mondom azonnal, ahogy meglátom a megégett területet.

– Nem.. - rázza nemlegesen a fejét. – Nem kell, rendben leszek.

– Taylor, csúnya, jobb, ha egy orvos látja.

– Nem akarok kórházba menni.

– Figyelj, hallgatnod kellene Robertre. Megnézi egy orvos, beköti és már mehetsz is haza.

– Ki vagy te?

Értetlenül meredek rá, s nem értem, hogy miért ezzel foglalkozik, főleg úgy, hogy még egy pillantásra sem méltatott.

– Kislányom, kérlek! Szólok anyádnak, és bevisz, nem vitatkozok ezen – sóhajt fel Rob.

– Bevihetem én is, ha gondolod, és oda jöhet az édesanyja.

A szavak csak úgy elhagyják a számat, bár tényleg segíteni akarok a lánynak, hiszen a kezén nem éppen egy karcolás húzódik. Várok a válaszára, s próbálom valahogyan a figyelmét megszerezni, de még az édesapjára sem néz.

– Nem is tudom – ellenkezik Rob.

– Nem fogom elrabolni – nevetek fel. – Szólsz a feleségednek és utánunk jön.

– Tay?

A lány nemlegesen megrázza a fejét, én pedig felsóhajtok a makacsságán.

– Én nem erőltetem, de lassan már fel is hólyagosodik.

– Figyelj, Harry bevisz, én pedig szólok anyának, és egyből utánad megy, rendben?

– Teljesen mindegy – feleli végül semlegesen.

Robert a derekán tartva a kezét vezeti odébb, ahol segíti feladni rá a kardigánját. Igazán lazán öltözött fel a hűvös időhöz, de most ez a legkisebb problémája. Kifelé indulok és figyelmetlenségemnek köszönhetően megbotlok a kosaramba, amely fel is borul.

– A francba – mormogom, s leguggolok, hogy összeszedjem a dolgokat, s fel is teszem a pultra.

– Vidd el őket, nyugodtan – mondja Rob, amikor éppen veszem elő a pénztárcámat, és egy tíz fontost teszek le a pultra.

– Ne viccelj – nevetek fel, kikapom a dolgokat, s az általa nyújtott szatyorba beledobálom őket.

Ekkor megjelenik a lány, aki a hátizsákjának a pántjával sikeresen megküzd. Fejét még mindig lefelé hajtva tartja, de nem teszem szóval, bármennyire is szeretném. Robert siet mellé újfent, és indulnak el együtt a bolt kijárata felé. Mögöttük haladok, s nem nehéz kitalálni, hogy melyik az én autóm, mert a parkoló szinte egésze az ürességtől kong.

Feloldom a zárat, kitárom az ajtót, s a lány a kezére támaszkodva csúszik be az ülésre.

– Szólok anyának, minden rendben lesz – csókolja arcon a lányt Rob.

– Apa, nyugi – sóhajt fel, s zilált hajába túr.

– Köszönöm Harry, tényleg, nagyon hálás vagyok.

– Semmiség, de tényleg indulnunk kellene – felelem, miközben becsatolom az övemet.

Rob biccent, majd megsimítja lánya kezét, s be is csukja az ajtót. Én indítok, míg fél szemmel figyelem, ahogyan a mellettem ülő lány végigsimít maga mellett az ajtón, aztán megtalálva a biztonsági övet, be is csatolja magát.

Néha felé pillantok, minek következtében túlságosan is ismerőssé válik, ahogy már jobb rálátásom van az arcára. Mivel nem merném száz százalékosan kijelenteni, hogy ő az, akit láttam a parkban, így elvetem ennek a lehetőségnek a felvetését felé.

– Harry vagyok, amúgy – mondom megtörve a csendet kissé zavartan.

– Taylor – halkan beszél, mintha tartana tőlem, ami őrültség lenne.

– Hogy van a kezed?

– Hát valószínű, hogy túl fogom élni, úgyhogy nem aggódok.

– Értem – sóhajtok fel, s a másik sávba sorolok.

– Felesleges kínos beszélgetéssel töltenünk ezt a rövid időt.

Ráncokba szaladt homlokkal kapom felé a fejem pár másodpercre, de ő csak csukott szemekkel az ablak felé fordulva ül. Egyik keze az övre van fonódva, s annak a szegélyével játszadozik.

– És, ha esetleg nem lenne kínos?

– Figyelj, értékelem tényleg, hogy beviszel a kórházba, annak ellenére, hogy nem szerettem volna bemenni, de kétlem, hogy érdekelne bármi is téged. Szóval udvarias vagy, igazi úriember, de nem kell erőltetni tovább a dolgot.

– Oké, lehet, hogy a sebészet helyett inkább valami agyproblémás osztályra kellene, hogy vigyelek – jegyzem meg nevetve, s valóban örülök, amikor az ő nevetését is meghallom.

– Lehetséges, hogy igazad van – szája széles mosolyt formál. – Lehetséges, hogy kapcsolsz halkan rádiót?

– Tényleg ennyire elviselhetetlen lennék?

Tetettet szörnyülködéssel teszem fel a kérdést, de vigyorgok.

– Talán?

– Na jó, megérdemelnéd, hogy kitegyelek a szakadó esőbe és gyalog menj tovább!

– Hm, szeretem az esőt – mondja halkan, míg bekapcsolom a rádiót minimális hangerővel.

– Mit lehet szeretni benne?

– Egyszerűen megnyugtat. A hangja, ahogyan a csendes lakásban csak az visszhangzik, hogy a párkányon minden csepp koppan. A levegőt frissebbé teszi, lehűti, lenyugtatja.

– Soha nem hallottam még ennyire kifejtett véleményt az esővel kapcsolatban. Mindig is így gondoltad?

– Nem, pár éve vagyok így ezzel.

– Miért? Mi történt?

– Sok minden, túl sok minden...

Már csak pár sarokra vagyunk a kórház épületétől, de egy kisebb reggeli dugóba kerültünk. Próbálok nyugodt maradni, de nehezen sikerül. Nem igazán szeretem, amikor nem lehet haladni az utakon, bár valószínű, hogy senki se rajong érte.

Taylor mellettem még mindig oldalra fordulva ül, ám szája már mozog. A rádióból szóló dalok szövegeit nagyon halkan énekli. Alig lehet hallani még úgy is, hogy itt ülök mellette, s a rádió hangja is éppen csak megtölti a teret. Néha megrándulnak arcizmai is, s a lába is olykor ütemre jár. Megmosolyogtat a dolog, s örömmel látom, hogy a kezén éklenkendő fájdalmas sem nem lombozza le túlságosan most már.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy elindul előttem a sor, így én is a gázpedálra lépek, s pár méterrel előrébb le is kanyarodok jobbra. Ez egy kisebb utca, amin szinte végigszáguldok, s már innen is látom a monumentális épülettömböt. A parkolóba nehezen, de találok egy helyet.

– Megérkeztünk – informálom a lányt, aki felegyenesedik, kicsatolja az övét, én pedig már ki is szállok.

Mire az ő oldalára élek, ár nyitva az ajtaja, s az egyik lába a betont érinti. Becsukom mögötte az ajtót, bezárom az autóm, s felé fordulok. Segítek neki a hátizsákját felvenni, ugyanis az egyik pánttal kissé bajlódik. Elmormol egy köszönöm félét, majd megkeresi a kezemet, s a felkaromra fonja az ujjait. Másik kezével a kardigánját fogja egybe, amely a vékonynak tűnő ruháját el is takarja így.

– Menjünk.

Ennyit tudok mondani, s olyan tempóba indulok el, hogy ő is tartani tudja velem a lépést. Még mindig nem néz rám, sőt senkire. Lábai felé pillant, bár a magasságkülönbség miatt az arcát nem látom tökéletesen, csupán a barna hajzuhatagot, amely az arcába borul. Nem teszem szóvá, s azt is hagyom, hogy a keze rajtam legyen. Az eső már csak szitál, de jelenleg az sem zavarna, ha ömlene. Akkor is nyugodtan sétálnék, ha neki ez biztonságérzetet adna.