5.Fejezet♪Mosolyt követő mosoly

T A Y L O R

A név hallatán megdermedek, de arcomra egyértelműen az értetlenség ül ki. Nem értem, hogy mit keres itt, és Sissy mi a francért pörög ennyire. Valószínű, hogy pár szó után távozik is, kétlem, hogy itt akarja tölteni az idejét, így felesleges ez a hercehurca. Bőven jó lettem volna a pizsamámban is, hogy meghallgassam mit is akar.

Felveszem a ruháimat, s a cipőmet is, hogy akkor már kiengedjem Miát, s én is kimenjek kicsit a levegőre. Kellemeset a hasznossal, azt hiszem. Sissy a vállaimnál fogva irányít a kád széléhez, melyre le is ülök, ő pedig a középhosszú hajamat elkezdi átfésülni.

– Összefogjuk?

– Nem tudom, szerintem hagyhatod – motyogom, s közben a gyűrűket az ujjaimra csúsztatom. – Nem mondta, hogy mit akar?

– Köpni-nyelni nem tudtam, amikor megláttam az ajtónk előtt. Szerinted volt annyi lélekjelenlétem, hogy faggassam?

– És, ha egy rabló vagy gyilkos, vagy bármi ilyen?

– Oké, imádlak nővérkém, de most ezeket a hülye gondolataidat nem tudom értékelni. Azzal az édes mosollyal, és a gödröcskékkel.. oké, ebbe belegondolva valóban gyilkolni tud.

– Na jó, elég volt belőled! Lehetne, hogy nem csepegteted rám a nyáladat? Ha ennyire bejön, akkor beszélgess vele te, én pedig visszamegyek a szobámba. Különben is, nem iskolába kellene lenned?

– Nem, nem, neked kell vele beszélgetned, és, de, ezért is kapkodok. Így legalább nyugodt szívvel hagylak majd itt.

– Nélküled is tudtam volna fogadni – mormogom az orrom alatt, s a hajamba túrok. – Ideje lenne kimenni, mióta is vagyunk itt?

– Ne aggódj, nagyjából öt perce – sóhajt fel. – De indulhatunk!

Jelenti be ünnepélyesen, s a kezemet fogva magával is ránt. Elenged, ahogy kiérünk, s belé karolok, míg a lábaimat léptekre ösztönzöm. Mocorgásra figyelek fel, a lábam mellett Miát is megérzem, de tisztán hallom, hogy Harry a bőrkanapéról felemelkedik.

– Jó reggelt – kedves hangon köszön.

– Neked is – felelem, de jobban oda figyelek arra, hogy ne essek orra.

Sissy a kanapéhoz vezet, melyet meg is érzek a lábaimnál, így könnyedén huppanok le. Kissé távolabb besüpped az anyag, s a férfiasan kellemes illatnak köszönhetően, amely az orromba kúszik, egyértelmű, hogy Harry az.

– Nekem itt kell hagynom benneteket – nyom egy puszit arcomra Sissy. – Semmi rosszalkodás!

A srác mellőlem felnevet, én pedig csak elmormolok egy köszönés félét.

– Sajnálom, hogy váratlanul beállítottam, de a minap jártam édesapádnál, és ő mondta, hogy nyugodtan jöjjek – kezd magyarázkodásba. Hangja kissé zavart.

– Semmi gond, tényleg – forgatom zavartan a gyűrűmet. – Csak még aludtam, Sissy ébresztett és nem igazán értettem, hogy miért van ennyire besózva.

– Értem – fülemet megcsapja, ahogyan nyel egyet, mielőtt ismételten beszélni kezdene. – Hogy van a kezed?

– Már egész jól. Anya azt mondta, hogy pár nap múlva már meg is szabadulhatok a kötéstől.

– Ez igazán remek hír.

Beáll közöttünk a csend, ám Mia megfelelőnek találja az időt, hogy felugorjon kettőnk közé. Megnyalja az államat, én pedig nevetve eltolom a fejét, s megvakarom a füle tövét. Hajam az arcomba hullik, s fogai csattanása jelzi, hogy pár tincset közéjük zárt.

– Hé, ne csináld, kislány – simogatom a pofáját, mire idegen kéz ér az enyémhez, s Mia el is engedi a foglyul ejtett tincseket.

– Milyen játékos – jegyzi meg Harry és magára is vonja a kutyus figyelmét. – Gyönyörű, kis bolondos.

– Igen, szeret játszani és harapdálni az ember kezét. Viszont ki kellene vinni az udvarra, vagy legalábbis kiengedni, mert még nem volt kinn.

– Rendben, akkor ha benne vagy, kimehetünk mi is – ajánlja fel.

Mia leugrik a kanapéról, s én is felállok. Érzem, hogy mellettem áll Harry, s véletlen a lábára is lépek, mire azonnal szabadkozva elnézést kérek. Nevetve győzköd, hogy semmi probléma nem történt. Majd ösztönöz, hogy menjek előre nyugodtan. Hajamat kiseprem az arcomból, s elindulok a saját tempómba, hogy tudjam követni, merre is járok. Mia a lábamhoz simulva halad, majd leül, ahogyan a nagy üvegajtóhoz érünk a helyiség másik felén.

Kilépve a hűvös szellő meg is csap, s arrább araszolok, s a hintaágyra ülök. Harryt megkérem, hogy belül, az ajtó mellett levő két plédet hozza ki, melyet meg is tesz, s ahogy beül mellém, kissé himbálózni kezdünk. Ölembe helyezi a két meleg anyagot.

– Neked nem kell?

– Most még megvagyok, köszi.

Közénk teszem az anyagot, ha még is meggondolná magát, majd a másikat a hátamra terítem, a cipőimet lerúgom, s a lábaimat is a meleg anyag alá húzom.

– Szóval, miért is jöttél? – érdeklődök, de igyekszem nem tapintatlan lenni.

– Szólj, ha zavarlak, vagy esetleg terveid voltak mára?

– Nem, nem, semmi ilyenről nincs szó, csak meglepett, hogy itt vagy. Két hete találkoztunk először és utoljára is. Nem igazán gondoltam bele abba, hogy újra összefutunk.

– El kellett utaznom, de és a lemezemmel kapcsolatban még az utolsó simításokat kellett elintéznem.

– Ne, kérlek, nekem nem tartozol magyarázattal. Ne érts félre, egyszerűen meglepett, hogy itt vagy. Ennyi az egész, és csupán gondoltam, hogy van valami apropója annak, hogy eljöttél ide.

– Igazából csak szerettem volna látni, hogy jobban vagy... – motyogja. – És örömmel látnom, hogy már tényleg minden rendben veled.

– Hálás vagyok, amiért elvittél a kórházba.

– Már akkor megköszönted, de ez semmiség, tényleg.

Furcsán érzem magam, hogy nem látom az arcát, hogy milyen érzések suhannak át rajta. Hogyan is reagál, hogyan veszi fel a dolgokat, amiket mondok neki. El tudom képzelni, hogy homloka puha ráncokba szalad annak köszönhetően, hogy az összefüggéstelen mondataimat nem igazán tudja hova tenni.

– Kérdezhetek valamit? – köszörüli meg a torkát, s a zavar tisztán kihalható a mélyen búgó hangjában. Biccentek, s jobban magam köré fonom a pokrócot. – Miért nem nézel rám soha? Ne vedd tolakodásnak, csak a múlt alkalommal is kerülted a tekintetemet, és most is csak lefelé meredsz – tűr el egy tincset az arcomból, így már szabaddá válik neki a rálátás.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kérdése meglepetésként érint. Számítottam rá, bár arra nem, hogy ilyen hamar, most felteszi. Reménykedtem abban, hogy észreveszi, de újabb alátámasztása a szituáció annak, hogy a férfiak valóban akkor veszik észre a dolgokat, amikor azok egyenesen ki vannak mondva.

– Tényleg nem vetted észre, igaz? – mosolyodok el.

Egyáltalán nem zavar az állapotom. Nem mondom, hogy meg vagyok elégedve vele, de már amennyire lehetséges, elfogadtam, s nem szégyenlem, hiszen kétlem, hogy kellene bármit is. Furcsán érzem magam, de még is mosolygásra késztet, hogy nem vette még észre az állapotomat.

Hallgat, s én veszek erőt magamon, hogy akkor tényleg kimondjam, s talán fel is készülök arra lélekben, hogy feláll, és távozik.

– Vak vagyok, Harry.

– Tessék? Ez valós?

Elkuncogom magam, mint egy kislány.

– Igen, eléggé annak tűnik. Csodálkozom, hogy nem vetted észre. Apa sem említette? Vagy Sissy nem figyelmeztetett?

– Nem, sejtelmem sem volt, de most minden összeállt, és már annyira egyértelmű minden cselekedeted, ami eddig történt. Ne haragudj, amiért ennyire tapintatlan vagyok és nem vettem észre a kézenfekvő dolgot.

– Én nem haragszom, nincs miért. De csodálkozom, hogy még itt vagy – vallom be.

– Miért? Esetleg el kellene szaladnom? – döbbenten kérdez vissza.

– Hát fogalmam sincs, hogyan is reagálnak az emberek az ilyen dologra.

– Nem vagy ettől kevesebb, ezt jegyezd meg – érzem, hogy ajkain kedves mosoly húzódik, s ez az enyémére is ezt varázsol. – De múltkor.. oké, lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de még a baleseted előtt, láthattalak a parkban talpig fehérben, Miával?

– Lehetséges. Szoktam ki járni, amikor melegebb az idő, bár anya nem igazán rajong ezért.

– Érthető, hogy félt. Szerintem minden szülő, pár, barát vagy éppen testvér félti a hasonló helyzetben levő személyt.

Mielőtt sikerülne reagálni, Mia megzavar bennünket, ahogyan újfent közöttünk levő helyre ugrik.

– Kifutkároztad magad? – ölelem meg. Megnyalja az arcomat, én pedig elhúzódok tőle, míg törölgetni kezdem.

– Nagyon vidám kutyus.

– Igen, túlságosan is – nevetek fel. – Viszont én pedig éhes vagyok. Te reggeliztél már?

– Nem, de most, hogy mondod, el is felejtettem. Beugrottam a boltotokba és édesapád küldött meleg péksüteményeket. A konyhában vannak, a pulton.

– Akkor menjünk be.

Lehajolok, hogy a cipőimet visszavegyem, majd a pokrócokat felkapom. Elindulok, de Harry mellkasába ütközök. Illata most még jobban az orromba kúszik, melyet meg is dörzsölök az ütközésnek köszönhetően.

– Ne haragudj, gondoltam, hogy segítek.

– Kérlek, csak a sajnálatot ne, rendben? – kérlelem.

– Csak segíteni szeretnék, hogy mielőbb a melegben lehessünk – fogja meg az egyik kezemet, s a saját alkarjára csúsztatja. – Nem sajnálkozok, megígérem.

– Köszönöm.

♪

A konyhában Harry ragaszkodik ahhoz, hogy leüljek, míg ő egy-egy tányérra kipakol. Természetesen magyaráznom kell neki, hogy mit hol is talál, míg közben vizet is oda tesz forrni teának szánva. Hamar csúsztatja elém a tányért, amelyen a kedvencem van. Legalábbis édesapám azt mondta neki, hogy nagyon is szívesen fogyasztom, s az ínycsiklandozó illatból ítélve, valóban a csokoládés-kókuszos sütemény pihen előttem. A csészék is hamar az asztalra kerülnek, majd Harry bemászik mellém.

– Tegnap hallottam az interjúdat – szólalok meg, ahogy a falat lecsúszik a torkomon.

– Valóban? És, mit gondolsz?

– Az interjúról?

– Hát igen – kevergeti meg a teáját, majd hallom, ahogyan morzsaszemek potyognak a porcelánra.

– Megmondom őszintén, hogy nem igazán tudtam figyelni. Sissy leszedte iTunesról az albumod, és onnantól veszett ügy volt az egész.

– Első számú rajongó? – nevet fel.

– Hát vigyázz, ha erre fele jössz. Csodálom, hogy reggel nem a sikítására ébredtem.

– Remélem tudod, hogy totál lejáratod a húgodat.

– Megérdemli a reggeli akciója után – mosolygok, s egy kis darabot a számba veszek.

– Ne haragudj, hogy így beállítottam.

– Egyezzünk meg abban, hogy nincs bocsánatkérés és sajnálkozás, rendben?

– Rendben.

Mosolyogva emelem számhoz a csészét, amelynek melege el is éri az ajkaimat, s felszisszenek. Harrynek kuncogását hallom, de nem szól semmit, és azt hiszem, hogy ez a szerencséje, mert kellően megbánná a dolgot.